Amikor egy ADHD-s kerül a főszerepbe
2019. november 17. írta: Boér Zsuzsa

Amikor egy ADHD-s kerül a főszerepbe

A B32 kamaraszínházban november közepén bemutatott színdarab, a Mit tennél, ha ma meghalnék?, a 2014-es cannes-i filmfesztivál díjnyertes francia-kanadai filmjének, a Mommynak a feldolgozása. Mikor először hallottam a színdarab előkészületeiről, el sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen szélsőségesen dinamikus film hogyan fog színpadra kerülni. Kíváncsian vártam, milyen megoldásokat fog alkalmazni a rendező. Különösen arra voltam kíváncsi, hogy a 32-es színpadán hogyan fog érvényesülni ez a történet, hiszen volt szerencsém megnézni a Kálmán-napot ebben a színházban, és megtapasztaltam, milyen szűkös a tér. A filmmel már sok dolgom volt, megvannak a magam tapasztalatai, az ADHD kórkép, mint olyan, kimondatlanul is a személyiségem része, egyébként meg a munkám tárgya immár 20 esztendeje. Tehát kíváncsisággal, sok-sok ismerettel és egyben előítélettel jelentem meg az előadáson.

121mommy1.jpg

Korábban nem szerettem olyan előadásokat megnézni, amelyeket más rendezésben már láttam, és olyanokat sem, amelyek filmek alapján készültek. Mindig féltem, hogy mivel a sztori ismerős, nem fog tudni lekötni, nem tud újat nyújtani. Meg persze az ember szabadideje véges, a színpadi lehetőségek egyre bővülnek, így érdemes jól kiválasztani azt, hogy mire fordítsuk az időnket.

Xavier Dolan filmje nagyon ütősre sikeredett, elemi erővel hatott az érzelmekre. Az enyémre legalábbis mindenképpen. A film akkor került a látóteremben, amikor az ADHD kórkép művészi megjelenítésével kapcsolatban kerestem alkotásokat. Egyetlenként vetődött elém ez a film (azóta megtudtam, hogy létezik még egy film a témában – de nem tudom, hogy mi az, segítséget elfogadok!). Az Esőember című film megjelenése óta tudjuk, hogy a művészet mennyi mindent tud tenni egy-egy gyógypedagógiai kórkép társadalmi megítéléséért, megismeréséért, elfogadásáért. Még ha a filmek ábrázolásmódja el is tér a szűken vett szakmai megítéléstől, kinagyít és általánossá tesz részleteket, akkor is nagyon hasznosak, mert több emberhez jutnak el, egyszerű, könnyen érthető üzenetekkel. Kíváncsivá teszi azokat az embereket, akik egyébként közömbösen elmennének a téma mellett az utcán. Sokat ad maguknak az érintetteknek és a családjuknak is. Érdekes volt megfigyelni, hogy az Esőember után a szülők könnyebben fogadták el az ASD-t (autizmus spektrumzavar kórképet), szívesebben azonosultak ezzel, mint a fogyatékossággal. Tehát nagyon hasznosnak tartom, ha a művészetben megjelennek a különféle gyógypedagógiai kórképek, segítik a gyógypedagógusok munkáját és az érintettek mindennapi életét.

121mommy2.jpg

Ennek ellenére a téma, amit a Mommy című film és a Mit tennél, ha ma meghalnék? című színdarab feldolgoz, nem könnyű. Mikor a filmet elvittem egy szakmai rendezvényre, azt tapasztaltam, hogy az a szakmát is erősen megosztotta: úgy ítélték meg, hogy a főhős karakterének megrajzolása túlmutat a klasszikus ADHD keretein, ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről, és társult, egyéb mentális zavarokat is tartalmaz. Ami még jellemző volt, és ami el is vette a kedvemet a film további nyilvános megvitatásától, az az anya hibáztatása. Hogy ilyen, meg olyan, nem kezeli jól a helyzetet, meg hogy ő maga sem nőtt fel a feladathoz.

Egy kis szakmai kitérő az ADHD komplex pszichiátriai, gyógypedagógiai kórképéről

Jellemző tünetei: figyelemhiány, túlmozgás, impulzivitás. Dióhéjban ennek a három tünetnek az együttállása szükségeltetik a diagnózis megállapításához. A diagnózisállítás orvosi kompetencia, melyhez komplex gyógypedagógiai kivizsgálás szükséges. Gyógyszeres kezelése sok esetben javasolt, melyet a szülők gyakran elutasítanak. Érdekessége, hogy a gyógyszer hatóanyaga amfetamin-származék (gyorsító). Az egy paradoxon, hogy az amúgy is pörgő gyermek kiegyensúlyozására egy gyorsítót használnak. Ezt a szülők általában azzal a felkiáltással utasítják el, hogy „nem fogom bedrogozni a gyermekemet”. Amúgy nincs egyetlen bevett megoldás a probléma kezelésére, súlyosságtól függően pluridiszciplináris ellátást igényel: medikális, gyógypedagógiai, neuropszichológusi, pszichológusi, mozgásfejlesztői… stb. Nemcsak az egyén érintett ebben a patológiában, hanem a szűkebb-tágabb környezetre is hatással van. Az iskola nehezen tud vele mit kezdeni, az autizmus spektrumzavar mellett ezt az esetkategóriát tolerálja a legnehezebben.

És végül a színdarab november 16-i bemutatójáról

A Mit tennél, ha ma meghalnék? előadás premierje fantasztikus volt! Az én várakozásaimat messzemenően felülmúlta, a kétségeimet eloszlatta. Egy pörgős, érzelmekkel zsúfolt, intenzív darabot láthattunk, ami magával ragadott, egy percre sem estünk ki a történetből. Feszes volt, a színészek bejátszották a rendelkezésükre álló teret, ami megfelelően nagy volt és ideálisan kihasznált. Mivel a filmet már láttam korábban, nem riasztottak meg az érzelmek, sem az egyébként a darab szempontjából adekvát rendkívül trágár beszéd.

Az alkotókról azt írnám elsősorban, hogy mindannyian nagyon bátrak voltak: belenyúltak, megcsinálták, odatették magukat. Hitelesen ott voltak közöttünk, és csinálták, pont annyit, amennyit kell. Annyira közel voltak, hogy észrevegyük, ha hibáznak, és nem hibáztak, ezt biztosan állíthatom (egy-két észrevehetetlen nyelvbotlástól eltekintve, de ez a premier számlájára írható). Pont annyi volt, amennyi kell, se nem túl sok, se nem kevés.

Rendezés: tökéletes.

Díszlet jelmez: pont amennyi kell, ötletes megoldásokkal. Klassz aktuális outfitek.

A főszereplő anyát Horváth Lili nagyszerűen játszotta, hiteles mamát hozott, annak minden örömével, fájdalmával és kételyével. Nem volt könnyű dolga, de látszott, hogy vérprofi, nagy szakmai tudással, mégis beleillett az alternatív előadásba. Szerepének a nehézsége, a gyors váltások, semmilyen problémát nem okoztak a számára. Egy anyatigrisként küzdő nőt ábrázolt, a maga esendőségében. Megmutatta, hogy egyedül egy anya nehezen boldogul, bármilyen elszánt is. Hogy szükség van családi, szociális hálóra. Hogy a gyermekét oltalmazó szülőnek is szüksége van segítségre, elfogadásra, egy ölelő karra. Csak akkor tud védelmezni, ha van honnan töltekeznie. A rendező nagyon beletalált, amikor neki szánta a szerepet.

Az ADHD-s fiút Varga Ádám játszotta. Zsigerekből hozta a szerepét, neki lett írva. Élt, tombolt a szerepében. Ugrált, pörgött, vetődött, tényleg kicsit aggódtam a testi épségéért. Szerepének minden pillanatát megélte. A legtöbb szava, gesztusa felidézett bennem valamilyen emléket, gyermekeket, helyzeteket. Katartikus időutazás volt a számomra. Köszönöm neki, hogy előhozott régi, elfelejtett történeteket, amelyek nélkül nem lennék ma az, aki vagyok. Színészi játéka jól hozta elő karakterének sebezhetőségét, szerethetőségét. Varga Ádám az igazi Eric!

121mommy3.jpg

Mindkét főszereplő áldozat, mindenki bajban van, segítségre szorul. A darab jól illusztrálja a környezet szerepét, idegenek életsorsának alakulásában milyen fontosak lehetünk. Hogy észre kell vennünk, hogy meg kell próbálnunk, hogy van tennivalónk minden szembejövővel. Hogy semmi sem véletlen, és hogy egy jó szóval is segíthetünk.

Az anya és fiú kapcsolatának örök érvényű hitelességének ábrázolását mi sem igazolja jobban, hogy színházi partnernőm előadás közben egy adott ponton hangosan felkiáltott, kibuggyant belőle, hogy „az én gyermekem nem ADHD-s, de ismerős minden helyzet, átérzem minden pillanatát!” Hogy az emberi kapcsolatok bonyolultak, hogy egyszerre szeretünk és gyűlölünk, elfogadunk és bántuk, és ezt mi mindannyian csináljuk. Az ADHD csak felerősíti a tüneteket, tetteink következményét.

Az anya és a szomszéd dadogó tanárnő (Simkó Katalin, ő is nagyszerű volt a szerepében) kapcsolatának alakulásának ábrázolása a darab egyik erős pillanata, nem szégyellem, hogy könnyeket csalt a szemembe. Sosem tudhatjuk, honnan érkezik segítség. Annak ellenére, hogy nincs garancia egy probléma megoldására, meg kell próbálnunk egymáson segíteni. Soha nem a happy end a cél, hanem a megtett útra kell fókuszálni. A gyermeknevelés nem a család magánügye, hanem társadalmi érdek, mindannyiunk szívügye kell legyen. Van a darabnak egy feminista mozzanata is, adott esetben egy nő csak egy másik nő segítségére számíthat, nekünk, nőknek kell kezünkbe venni és megoldani olykor súlyos problémáinkat. Ez a darab egy percig sem ült el. Felültünk a hullámvasútra és végig ott is maradtunk.

Drámai, de azért egyben szórakoztató előadás volt. Minden felnőttnek és erős idegzetű tinédzsernek szívből ajánlom megnézésre!

Mit tennél, ha ma meghalnék? – B32 Galéria és Kultúrtér
Rendező: Gergye Krisztián
Szereplők: Horváth Lili, Varga Ádám, Simkó Katalin, Katona László
Promóciós fotók: Kállai-Tóth Anett

 

Jelöld be, hogy értesülj az újabb cikkekről:

 

A bejegyzés trackback címe:

https://logopedia-mindenkinek.blog.hu/api/trackback/id/tr7715310480

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.